Zsolt 103:1-2
A Dávidé.; Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét.
Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről.

Dávid jól ismerte Istent, és már az Ószövetségben is teljesen újszövetségi módon gondolkodott, és tudjuk, hogy Isten szíve szerint való ember volt.
Felszólította a saját lelkét, tehát szellemből parancsolt a lelkének, az érzelmeinek, akaratának, elméjének, hogy egyfelől áldja az Urat, az Úr nevét, másfelől pedig, hogy el ne feledkezzen semmi jótéteményéről!

Áldjad az Urat!

Azért van erre szükség időnként, mert néha ellankad az ember a terhek alatt, elfárad szellemileg, lelkileg, érzelmileg, vagy testileg, negatív impulzusok érik, és nem nagyon akaródzik ilyenkor áldani az Urat!
Pedig pont ilyenkor van a legnagyobb szüksége a hívőnek arra, hogy az Úr elé menjen, és áldja Őt, magasztalja az Ő nevét!
Ilyenkor az történik, hogy a Szentlélek elkezdi betölteni az embert, a szellemét, az érzelmeit, a gondolatait, és felszabadul a lenyomás alól, ismét pozitív életérzései lesznek, öröm és békesség járja át a lelkét és tölti be újra.
Egyébként ebből is látszik, hogy a hívőnek van igazán szüksége arra, hogy áldja az Urat, nem Istennek, bár Isten méltó egyedül arra, hogy vegyen áldást, imádást, magasztalást és hódolatot a gyermekeitől.

El ne felejtkezzél Isten jótéteményeiről!

Mire kell még időnként felszólítani a hívőnek a saját lelkét?
Arra, hogy el ne felejtkezzen Isten semmi jótéteményéről! Azért fontos ez, mert az ember hajlamos felejteni, főleg Istennel kapcsolatban hajlamos erre, és a hálátlanságra.
A sértésekkel kapcsolatban, vagy a rossz dolgokkal kapcsolatban már kevésbé feledékeny gyakran az ember, ezekre sokkal jobban emlékszik, és az ördög is emlékezteti ezekre őt.
Tehát újra és újra tudatosan fel kell idézni Isten jótéteményeit, meg kell emlékezni azokról a jó dolgokról, amiket az életünkben tett a múltban, hogy el ne felejtkezzünk azokról, és el ne felejtkezzünk hálákat adni Neki!
Az ember alapvetően ilyen, ha Isten megsegíti, és megszabadítja egy nehéz helyzetből, hamar elfelejtkezik róla, és megy tovább a maga útján.

A tíz leprás

Luk 17:12-19
És mikor egy faluba beméne, jöve elébe tíz bélpoklos férfi, kik távol megállának: És felemelék szavukat, mondván: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! És mikor őket látta, monda nekik: Elmenvén mutassátok meg magatokat a papoknak. És lőn, hogy míg odamenének, megtisztulának. Egy pedig ő közülük, mikor látta, hogy meggyógyult, visszatére, dicsőítvén az Istent nagy szóval; És arccal leborula az ő lábainál hálákat adván neki: és az Samariabeli vala. Felelvén pedig Jézus, monda: Avagy nem tízen tisztulának-e meg? A kilence pedig hol van? Nem találkoztak akik visszatértek volna dicsőséget adni az Istennek, csak ez az idegen? És monda neki: Kelj föl, és menj el: a te hited téged megtartott.

Ebben a történetben is egyértelműen kiviláglik az emberi szív alapállapota, az Istennel szembeni keménység, a hálátlanság, az Isten jóságáról való elfelejtkezés. Néha sajnos a hívők is belesnek ebbe a bűnbe!
A tíz leprás hangosan kiáltott Jézushoz, hogy könyörüljön rajtuk, ahogy ma is sok ember fohászkodik Istenhez a bajban.
Az Úr könyörült rajtuk, és egy olyan dolgot parancsolt nekik, aminek ha engedelmeskednek, akkor ez által a cselekedet által felszabadul a hitük, és meggyógyulnak.
Tudni kell, hogy a betegnek akkor kellett megmutatni magát a papoknak, amikor meggyógyultak, tehát Jézus mintegy megelőlegezte a gyógyulásukat, ami meg is történt.
De fontos tudni azt is, hogy ez a hit cselekedete által történt, ha a leprások nem engedelmeskedtek volna Jézus szavainak és nem mennek fel a papokhoz megmutatni magukat, soha nem gyógyultak volna meg!
Ami legalább ennyire megdöbbentő, az az, hogy a tíz meggyógyult ember közül mindössze egyetlen egy ment vissza Jézushoz, hogy megköszönje neki a gyógyulást, és hálákat adjon!
Őt meg is tartotta a hite, ami megnyilvánult ebben a cselekedetben! A többieknek is volt hitük a gyógyulásra, hitet gyakoroltak Jézusban, mint Gyógyítóban, és meg is gyógyultak, de már nem gyakoroltak hitet Jézusban, mint Megváltóban, ezért maradtak a szellemi halál állapotában!
Ma is sokakat meggyógyít Isten különféle betegségekből, de csak kevesen fordulnak oda Istenhez, kevesen térnek meg Hozzá ezután, mert ők csak az áldást akarták, de az Áldót nem!
Érdekes látni azt, hogy az embereket nem érdekli, hogy ki gyógyítja meg, felőlük az ördög is lehet az, ezért fordulnak mindenféle kuruzslókhoz, természetgyógyászokhoz, okkult emberekhez, és ez által ördögi befolyásnak teszik ki magukat.

Összességében tehát két dologra szólítja fel Isten a hívőt ebben az igerészben.
Egyfelől, hogy áldja az Urat, mert ilyenkor a Szentlélek elkezdi betölteni az embert, a szellemét, az érzelmeit, a gondolatait, és felszabadul a lenyomás alól, ismét pozitív életérzései lesznek, öröm és békesség járja át a lelkét és tölti be újra.
Másfelől pedig arra, hogy újra és újra tudatosan idézze fel Isten jótéteményeit, emlékezzen meg azokról a jó dolgokról, amiket az életében tett a múltban, hogy el ne felejtkezzen azokról, és el ne felejtkezzen hálákat adni Neki!
Mert aki hálával áldozik, az dicsőíti az Urat, és annak mutatja meg az Ő szabadítását!

Itt lehet hozzászólni !